Gábor Józsefné, a Mosonmagyaróvári 56-os Egyesület örökös tiszteletbeli elnöke személyes hangú, megrendítő emlékező beszédét közöljük, amely elhangzott 2026. október 26-án a magyaróvári temetőben az ’56-os áldozatok emléktáblájánál.
Tisztelt Emlékezők!
Ahogy gyászos lapokká feketedve 1956 beköttetett Mosonmagyaróvár emlékkönyvébe, úgy maradt emlékezetes tudatból kitörölhetetlen nekünk és a város lakóinak, valamint az utókor számára.
Én 1956-ban 16 éves voltam. Apám 26-án reggel hazajött a gyárból, izgatottan mondta, hogy forradalom van! Én egyedül voltam otthon, kért, hogy ne menjek ki a házból, majd elment. Hamarosan jött a barátnőm, Én elszöktem vele a városba, ahol a tüntetők gyülekeztek. A párt és a tanácsháza előtt hatalmas tömeg volt. Beszédek és szavalatok hangzottak el. Leverték a középületekről a gyűlölt kommunista jelképet, a vörös csillagot. Atrocitás nem történt, senkit nem bántottak.
Aztán a tömeg elindult végig a Fő úton, majd a bíróságnál kettévált. Mi az ipartelep felé mentünk a gyárakhoz, a másik csoport pedig a 48-as emlékmű, illetve a rádióállomás felé.
A két gyár, a Timföld és a Kötöttárugyár bejárata egymás mellett volt, odamentünk. Innen kijöttek a munkások, leverték a csillagot, beszédek hangzottak el. Itt találkoztam a testvérbátyámmal, akinek 2 kifli volt a kezében, nem volt ideje reggelizni.
Elindultunk mindannyian az ÁVÓ-s laktanyához. Ott már felkészülten vártak ránk. A laktanya sarkánál az úttest két oldalán gépfegyverek voltak beásva, a katonák ott hasaltak mögöttük. Az úttesten előttünk 3 katonatiszt állt, géppuskával felszerelve, derekukon körben lövedékek.
Mi a bátyámmal az első sorban álltunk. Bár láttuk a fegyvereket, álmunkban sem gondoltuk, hogy lőni fognak ránk. Az egyik tiszt elénk jött, S megkérdezte, mit akarunk? „Csak a vörös csillagot szeretnénk levenni.” – mondta a bátyám. „Mindjárt kerítünk egy létrát.” – felelt egy tiszt. Ezek után elállt oldalra, intett a kezével, és elindult a pokol.
Lőttek bennünket minden felől, az ablakokból kézigránátot dobáltak a tömegbe. Védtelen, fegyvertelen tömeg, csupa fiatal, asszonyok, gyerekek. A rémülettől azt sem tudtuk mi történik velünk. Én miután meglőtték a lábamat, összeestem. Amikor a sortűz abbamaradt, egy szörnyű moraj futott végig a tömegen, mindenki kúszott-mászott a mocskos porban, igyekezett el onnan. Én visszanéztem és rémülten láttam, hogy a bátyám halott! Az egész fejeteteje leszakadt, csak egy véres üreget láttam, a bátyám fejének belsejét.
Még fel sem ocsúdtunk, mindenki a földön feküdt, újra lőni kezdtek, a bal lábamon szétlőtték a cipőt, a talpam megsérült. Még a hátunkba is lőttek a gazemberek. – Ez, egy előre megfontolt szándékos emberölés, tömegmészárlás volt.
Amikor a sorozat véget ért, fel akartam állni; de összeestem. A bátyám két barátja odajött és egy házba vittek be, ahol többen elsősegélyt kaptunk jó emberektől. Én mondtam, hogy meghalt a Gyuri! De ők azt mondták, hogy tévedek, senki sem halt meg. Ekkor már a katonák segítettek kórházba vinni a sebesülteket, engem kitettek az út szélére egy kupac szalmára, ott vártam, hogy a teherautóra téve kórházba vigyenek. A teherautó oldalához kúsztam, hogy hátha látok valakit, akivel üzenhetek a szüleimnek, hogy mi történt velünk. Ez nem sikerült. A kórházban szörnyű állapotok voltak.
Minden csupa vér volt, a folyosók és a kórtermek tele sebesültekkel, mindenki sírt, jajveszékelt. Engem egy kórteremben egy nyugágyba fektettek. A szélső ágyon egy asszony feküdt, a lába teljesen szét volt roncsolódva, üvöltött a fájdalomtól. Engem akkor csak átkötöttek, kaptam egy injekciót, és ott hagytak. Nálam sokkal súlyosabb sérültek voltak, akik segítségre szorultak.
Aztán jött az édesanyám, aki sírt, amikor meglátott. Mondtam neki, hogy meghalt a Gyuri, mire Ő őrjöngve elrohant, hogy megkeresse. A bátyám 31 éves volt. Mivel a kórházban nem volt elég hely, a szemközti iskolában rögtönzött kórházat csináltak katonai ágyakkal. Engem is odavittek át. Édesapám is ide jött be hozzám. Nagyon el volt keseredve. Azt mondta: „Most elmegyek és elbúcsúzom a bátyádtól örökre?” Sírt nagyon. Akkor láttam apámat először sírni.
Este felé egy autóbuszra pakoltak néhányunkat, mondván, hogy visznek Győrbe a kórházba. Ekkor már nagy fájdalmaim voltak. Míg ott állt a busz, néztem ki az ablakon, hogy nincs-e ott valaki, akivel üzenhetnék az enyéimnek. Az eső csepegett, sötétedett, a kórház előtt hatalmas tömeg volt. Kilátástalannak látszott minden. Nekem nem volt semmim, csak az az egy szál ruha, ami csupa kosz volt a földön való kúszástól.
A győri kórházban azonnal a műtőbe vittek és megműtöttek. 27 tűszúrással érzéstelenítették el a bokámat, azt hittem ezzel túl vagyunk mindenen. De sajnos újra megműtöttek néhány nap múlva, ekkor már elaltattak.
Nagyon magányos és szomorú voltam, 16 évesen idegen városban, egy kórházban, csupa idegen ember között. A szüleim nem tudtak rólam semmit. Én sem róluk. Nem volt telefon, nem járt a vonat, a kórház bejáratánál hibásan írták ki a nevem. Ezért 19 napig nem találtak meg. Ekkor értem jöttek a szüleim és saját felelősségükre hazahoztak. Otthon szörnyű volt a hangulat. Anyám állandóan sírt, a bátyám ruhája véresen ott volt az udvaron egy hordó vízben, az agyvelő maradványaival. Anyám nem engedte kidobni, kimosni meg nem bírta. Később egy rokonunk rendbe tette és apám még évekig viselte. Mivel a bátyám kezében a két kiflivel halt meg – mert fegyver nem volt, csak 2 kifli – anyám azon kesergett, hogy szegény fiam éhesen ment a másvilágra.
Ezeket a dolgokat nem lehet elfelejteni. Ha beszélek róla, ha rágondolok, mintha tegnap történt volna! Aki ezt nem élte át, nem érti meg, nem hiszi el. Ma is megkérdezik korlátolt emberek, hogy minek mentünk oda? Azt persze nem kérdezik, hogy miért lőttek ránk a gazemberek, védtelen, fegyvertelen tömegre.
A szüleim, testvéreim elmesélték a temetést és a történteket. 40 koporsó fölött mondott búcsúbeszédet Ambrus József őrnagy, a műszaki zászlóalj parancsnoka. (Később 15 évre elítélték.) Minden elesett sírjára nemzeti színű szalaggal ellátott koszorút készíttetett a Nemzeti Tanács. Apám egy kis magyar zászlót tett a bátyám koporsójába ezekkel a szavakkal: „Fiam, téged még az élet igazol”. Sajnos Ő már ezt nem élhette meg!
Sok halottról nem tudunk még ma sem, nyilvántartásunkban 54 név szerepel, holott több mint 100 halott volt, és több mint 200 sebesült.
Szemtanúk elmondták, akik ezt látták, hogy a tömegsírban hosszában és keresztben egymásra rakva vannak a koporsók. Ezek közül sajnos csak két ember neve ismert.
A sortűz után Dudás százados megszökött, elmenekült Szlovákiába, autóval, otthagyva a katonáit. Mint a patkányok a süllyedő hajót!
A feldühödött tömeg bejutva a laktanyába megtalálta a 3 katonatisztet, akik részt vettek ebben a gyilkolásban.
Egyet már ott agyonvertek. Egyet a kórházba vittek józanul gondolkodó emberek, egyet pedig a városházára, és őrizték őket a műszaki katonák. Másnap a tömeg betört a városházára, a tiszt könyörgött őrzőinek, hogy lőjék le. S miután ezt nem tették meg, kiugrott az ablakon a városháza udvarára. Onnan kihúzkodták az utcára, bántalmazták. Ma sem tudni, mi okozta a halálát, az, hogy kiugrott az ablakon, vagy az, hogy bántalmazták. Ezután elmentek a kórházba, ahol Stefkó Józsefet őrizték. Kérte a tömeg, hogy adják ki, az orvosok félve a megtorlástól, kiadták. Ekkor elvitték az evangélikus templomhoz és egy fára felakasztották.
Ezek a lincselések bemocskolták a forradalmunk tisztaságát.
A három tisztet a temető mögött hantolták el. A forradalom leverése után exhumálták őket, kitüntették és hősi halottá nyilvánították. Mindegyik a saját szülőfalujában van eltemetve.
Október 26-án létrehozták a városháza épületében a Nemzeti Munkástanácsot. Ez a forradalom ideje alatt a város vezető testülete volt. Október 31-én az intézmények küldötteiből jött létre a végleges Nemzeti Munkástanács.
November 4-én hajnalban a szovjet csapatok lefegyverezték a maroknyi nemzetőrséget, a városházát elfoglalták. A Nemzeti Munkástanács 10 nap múlva megszűnt. Tiszavirág életű volt, akár a forradalmunk.
Ezután következett a szörnyű megtorlás.
1990. óta szabadon emlékezünk és gyászolunk.
Gyászoljuk az áldozatokat, az elpazarolt államszocialista esztendőket.
De ünnepeljük az áldozatok megvalósult álmait.
Megállapíthatjuk, hogy Tihanyi Árpádot, Földes Gábort, Gulyás Lajost, Weintráger Lászlót, Czifrik Lajost, Kiss Antalt ártatlanul végezték ki, koholt vádak alapján!
A sortűz után intézkedőket ártatlanul hurcolták meg, börtönözték be, mert a szabad demokratikus Magyarországot akarták.
Egyszer volt ilyen a történelemben, az egész nép elkeseredettsége egyszerre robbant ki a szocializmus torzulásai ellen.
A múltat vállalni nem gyengeség, hanem az erő jele és egyben a forrása is. Ezért kell tudatosítani minden magyar emberben 1956 eszmeiségét és benne a nemzeti összefogás tényét.
Akkor mondhatjuk, hogy a múlt bennünk van, ha nem egyszerűen emlékezünk, hanem megértjük a megtörtént események lényegét.
